Holl Imre (1924–2016)
Holl Imre, a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének nyugalmazott kutatója, a késő középkor és a kora újkor magyarországi régészetének meghatározó jelentőségű alakja száz évvel ezelőtt született. Budapesten látta meg a napvilágot, de gyermekkorát Sopronban töltötte, ahol a középkori város hangulata, értelmiségi környezete, műgyűjtéssel is foglalkozó édesapja muzeális tárgyai érdeklődését már korán a művészettörténet és a régészet felé fordították.
Soproni érettségijét követően 1942–1945 között Pécsett jogot tanult, de már nem doktorált le. Érdeklődése addigra alapvetően a régiségek felé fordult, így 1946-ban beiratkozott a budapesti egyetemre, ahol régészetet és művészettörténetet hallgatott, emellett érdekelte a keletkutatás és a tárgyi néprajz is. Végzős egyetemistaként részt vett a visegrádi királyi palota akkor megindult ásatásán (1949), és rajzolta, elemezte az 1930-as évek esztergomi várásatásai során előkerült régészeti leleteket is. Számos, azóta elkallódott tárgyat ma már csak az ő dokumentációja nyomán ismerünk.
Első munkahelye a budapesti Vármúzeum (1967-től Budapesti Történeti Múzeum) volt, ahol rögtön bekapcsolódott a budai királyi várpalota Gerevich László vezetésével meginduló nagy ásatássorozatába (1949–1960). Az itt feltárt hatalmas leletanyag volt a bázisa későbbi jelentős publikációinak is.
1958-ban belépett a Gerevich László által alapított Régészeti Intézetbe, ahol munkássága és gazdag nemzetközi kapcsolatrendszere kiteljesedhetett, nemcsak nyugdíjazásáig (1988), hanem még évtizedeken át, mint az Intézet folyamatosan jelen lévő és fáradhatatlanul dolgozó nyugalmazott munkatársa. Budai témáit fiatal kora színhelyeit idéző emlékek vizsgálatával, így a kőszegi vár ásatásával (1960–1962), vagy Sopron város védelmi rendszerének kutatásával (1959, 1961–1968) egészítette ki, és egy nagyon jelentős dunántúli faluásatást is kezdeményezett (Sarvaly, Veszprém megye, 1969–1974).
Tudományos munkássága a fenti helyszínek, módszertani és interdiszciplináris kérdések, továbbá az általa utolérhetetlenül jól ismert fémtárgyak vizsgálata mellett alapvetően a középkori kerámiára irányult. A budavári 15. századi lovagalakos kályha rekonstrukciója és műhelykörének feltárása, a budai anyagban elkülönített, kezdetben helyinek tekintett külföldi kályhák és a nagy valószínűséggel tényleg helyi eredetű, vegyesmázas darabok felismerése sok más megállapításával együtt a régészet köreit meghaladó művelődéstörténeti jelentőséggel bír. Kiemelkedőt alkotott a külföldről importált, viszonylag csekély számú, de kimagasló technikai tudással kivitelezett asztali díszkerámia terén is.
Munkásságában a régészeti tudás, a technikatörténeti érdeklődés, sőt, a korszerű természettudományos vizsgálatok igénye folyamatosan támaszkodott a történelemtudomány, a művészettörténet és heraldika, valamint a klasszika archeológia és az ehhez szükséges klasszikus műveltség építőelemeire. A szó legnemesebb értelmében vett városi polgárként közelről ismerte a mindennapi városi élet számos vonatkozását. Ennek a multidiszciplináris megközelítésmódnak mindenkor sajátossága volt az az eleven, értő érdeklődés, amivel a tárgyi világ hazai fejlődését a nagy európai összefüggések keretében vizsgálta. Műveit így más tudományterületek számára is fontossá tette.
Kutatók, muzeológusok széles körével állt kapcsolatban itthon és külföldön, mindenkor szívesen fogadott arra érdemes, felkészült fiatalokat, tanárként magyarázott, miközben gazdag jegyzetanyagából kikereste az állításait alátámasztó, rajzos cédulákat. Így, egyetemi katedra nélkül is régész nemzedékek inspiráló tanára lehetett. Munkái a hazai és a nemzetközi középkorkutatás sokat idézett és keresett művei, megállapításai, módszertani megjegyzései sok évtized távlatából ma is folyamatosan segítik a régészek munkáját.
Monográfiák
